Jared Diamond: Miért élvezet a szex?
1. FEJEZET

A legelképesztőbb szexuális életű állat


Ha a kutyánk beszélni tudna, és ki tudná fejezni a véleményét a nemi életünkről, valószínűleg alaposan meglepődnénk, ha hallanánk, amint valahogy így nyilatkozik:
Azok a visszataszító emberek gátlás nélkül közösülnek a hónap bármely napján! Barbara még olyankor is párosodást indítvá nyoz, amikor tisztában lehetne vele, hogy úgysincs megtermékenyíthető állapotban - például közvetlenül a menstruációja után. John pedig örökösen készen áll a szexre, tekintet nélkül arra, hogy nekibuzdulásai eredményeznek-e utódokat, vagy sem. De ha valami igazi otrombaságot akarsz hallani: - Barbara és John akkor is közösültek, amikor Barbara terhes volt! Arról nem is beszélve, hogy valahányszor John szülei ellátogatnak hozzánk egy-egy hétre, nem tudom nem észrevenni, hogy még ők is szoktak párosodni, pedig John anyja - bizony! - már évekkel ezelőtt átesett azon az időszakon, amit klimaxnak neveznek. Tehát már egyetlenegy kölyke sem lehet, mindez mégsem tántorítja el a szextől, John apjának pedig muszáj a kedvére tennie. Micsoda hiábavaló erőfeszítés! No és ami a legfurcsább: Barbara és John, vagy éppen John szülei bezárkóznak a hálószobába, és ott párosodnak, csak úgy magukban, ahelyett hogy a barátaik figyelő tekintete előtt tennék, mint minden magára valamit is adó kutya!
      Hogy megérthessük kutyánk álláspontját, el kell szakadnunk attól az emberközpontú szemlélettől, amin a normális emberi szexuális magatartás alapul. Manapság egyre inkább szűk látókörű és megvetésre méltóan előítéletes hozzáállásnak tekintjük becsmérelni azokat, akik nem a mi mércénk szerint járnak el. A szűklátókörűség minden ilyen formáját egy-egy elítélendőnek szánt "izmussal" társítják - mint rasszizmus, szexizmus, eurocentrizmus és phallocentrizmus. A modern "izmus"-ok vétkeinek hosszú listájához az állati jogok védelmezői az "ember-sovinizmus" bűnét is hozzáteszik. A szexuális viselkedés mércéjét főként ez utóbbi, azaz az emberközpontú szemlélet határozza meg, a világ harmincmillió más állatfajának mércéje szerint azonban az emberi szexualitás az, ami kimondottan rendellenesnek számít. Amúgy a világ növény-, gomba- és mikrobafajának milliói szerint is tökéletesen abnormális, ezt az átfogó távlatot azonban figyelmen kívül fogom hagyni, mivel nem sikerült túllépnem a magam állatközpontúságán. Ez a könyv más állatfajok viselkedésének áttekintésével némiképp növeli rálátásunkat a szexualitásunkra.

      Először is fogalmazzuk meg a normális szexualitást azon mérce alapján, melyet a világ hozzávetőleg 4300 faja határoz meg - a mi emberi fajunk csak az egyik ezek közül. A legtöbb emlős nem ismer olyan szoros családi köteléket, melyben a felnőtt hím és a felnőtt nőstény egyed közösen gondoskodik utódairól. Számos emlős faj felnőtt hímje és nősténye egyaránt magányosan él, legalábbis a szaporodási időszakon kívül, és csak párosodás alkalmával találkoznak. Ebből következően a hímek apai gondoskodást sem nyújthatnak; csak a spermájukkal vesznek részt utódaik és átmeneti párjuk életében.

      Még a legszociálisabb emlősfajok - mint pl. az oroszlán, farkas, csimpánz, és számos patás - esetében sem talákozunk hím-nőstény párokkal a csoporton belül. Az ilyen csoportokban egyik felnőtt hím sem mutatja jelét annak, hogy bizonyos ivadékokat a saját utódainak ismerne el, és nekik szentelné magát a csoport többi kicsinye rovására. Voltaképpen csak a legutóbbi néhány év fejleménye, hogy oroszlánok, farkasok és csimpánzok tanulmányozása során a tudósok a DNS-próba segítségével kezdtek rájönni, melyik hím melyik kölyköt nemzette. Ám mint minden általánosítás, ez alól is van kivétel. Az utódaikat atyai gondoskodással körülvevő felnőtt emlős hímek kisebbségéhez tartoznak a nőstény háremmel rendelkező hím zebrák és gorillák, az egy-egy nősténnyel párt alkotó hím gibbonok és a barna tamarinok, melyeknél két-két felnőtt hímet tart háremként egy-egy poliandrikus nőstény.

      A szociális életet élő emlősöknél a párosodás rendszerint nyilvánosan történik, a csoport többi tagjának tekintete előtt. A nőstény berber makákó például csoportja valamennyi felnőtt hímjével párosodik a párzási időszakban, és semmiféle kísérletet nem tesz arra, hogy egy-egy közösülést eltitkoljon más hímek elől. E nyilvános párosodás alól a csimpánzoknál találhatjuk a legalaposabban dokumentált kivételt: egy-egy felnőtt hím és tüzelő nőstény néhány napra félrevonulhat; ezt a jelenséget nevezik "kíséret"-nek. Ám ugyanaz a nőstény csimpánz, amelyik magántermészetű szexet folytatott "kísérő"-jével, ugyanabban a párzási időszakban nyilvános szexet is folytathat más hím csimpánzokkal.

      A legtöbb emlősfaj felnőtt nőstényei, amikor ovulálnak és megtermékenyíthetők, különféle figyelemfelkeltő eszközöket alkalmaznak szaporodási ciklusuk kurta időszakának hirdetésére. A figyelemfelkeltés történhet vizuálisan (például a vagina körüli részek élénkvörössé változnak), jellegzetes hangok hallatásával, valamilyen jellegzetes szag kibocsátásával, illetve sajátos viselkedéssel (lekuporodás, a vagina feltárása egy felnőtt hím előtt). A nőstények csak ezeken a termékeny napokon kelletik magukat, az adott jelzések hiányában máskor szexuálisan egyáltalán nem, vagy kevésbé vonzóak a hímek számára, valamint azon hímek közeledését is visszautasítják, melyek iránt a párzási időszakban érdeklődnek. Ilyen módon a szex egyáltalán nem az örömszerzés eszköze, és felettébb ritkán választható el megtermékenyítő feladatától. Persze ez az általánosítás is ismer kivételeket: egy-két faj - például a bonobók (törpecsimpánzok) és a delfinek - esetében a szex, akárcsak az embernél, nem csak a szaporodást szolgálja.

      Végezetül a menopauza jelensége ismeretlen a legtöbb vadon élő populáció számára. A menopauza - klimax - a menstruáció, vagyis a fogamzóképesség teljes megszűnését jelző időszak; sokkal rövidebb a megelőző fogamzóképes életszakasznál, és tekintélyes hosszúságú terméketlen életszakasz követi. A vadon élő emlősök viszont vagy halálukig termékenyek, vagy pedig a kor előrehaladtával fokozatosan csökken a termékenységük.


*


Most vessük össze a szabályszerűnek mondható emlős-szexualitásról leírtakat az emberi szexualitással, melynek a következő sajátosságait tekintjük normálisnak:

      1/ Az emberi társadalmak nagy részében a férfiak és nők többsége hosszú távra szóló párkapcsolatban él ("házasság"), melyet a társadalom többi tagja a kölcsönös kötelezettségeket rögzítő egyfajta szerződésként ismer el. A pár tagjai viszonylagos gyakorisággal élnek nemi életet, főként vagy kizárólagosan egymással.

      2/ A szexuális közösség mellett a házasság egyben társulás is az esetleges utódok nevelésére. Azaz az emberi faj hímje és nősténye közösen nyújt szülői gondoskodást.

      3/ A páralkotás (vagy esetenként háremtartás) ellenére, a férj és a feleség (vagy feleségek) nem elkülönült párként él egy kizárólagosan birtokolt területen (mint a gibbonok), melyet megvédenek a többi pártól, hanem más párok körében, akikkel folyamatosan együttműködnek, és osztoznak a közös territóriumon.

      4/ A házastársak elvonultan közösülnek, nem pedig más emberek jelenlétében.

      5/ Az emberi ovuláció rejtetten történik, jelek nélkül. A nők peteérési ideje körüli rövid termékeny időszakot nemigen észlelik a lehetséges szexpartnerek, ahogy még a nők többsége sem. A nők szexuális fogékonysága a fogamzóképességnek a menstruációs ciklust övező időszakán túlra is kiterjed. Ebből következően az emberi közösülések túlnyomó többsége fogamzásra alkalmatlan időpontban történik, az emberi szex tehát főként az örömszerzést, és nem a megtermékenyítést szolgálja.

      6/ Minden nő, aki eléri a negyven-ötven éves kort, átesik a menopauzán, melynek során teljesen megszűnik a fogamzóképessége. A férfiakra ez nem jellemző: bár az egyesek bármely életkorban küzdhetnek termékenységi problémákkal, a termékenységnek nincs életkorhoz kötődő és mindenkire egyaránt vonatkozó lezárulása.

      A normák természetesen magukban hordozzák a megsértésük tényét is: hiszen a normát csakis azért nevezzük "normá"-nak, mert gyakrabban fordul elő, mint az ellenkezője, azaz "a norma megsértése". Ez ugyanígy érvényes az emberi szexualitás normáira is. Az eszmefuttatásom olvasói bizonyára elő tudnak hozakodni egy-egy kivétellel, de állításaim mint általánosítások attól még megállják helyüket. Végtére is még a törvény vagy szokás alapján monogámnak elismert társadalmakban is többnyire jelentős számú a házasságon kívüli és házasság előtti szex (nem a hosszú távú párkapcsolat részeként); az emberek általában nem tartóztatják meg magukat az egy-egy éjszakára szóló futó pásztorórától. Az emberek többsége viszont sok évre vagy évtizedre szóló kapcsolatban él, míg a tigrisek és az orángutánok kivétel nélkül a futó kaland hívei. Az elmúlt fél évszázad során kifejlesztett genetikai alapú apasági vizsgálatok kimutatták, hogy az amerikai, brit és olasz csecsemők döntő többségét valóban a gyermek anyjának férje (vagy állandó barátja) nemzette.

      Az olvasó persze megcáfolhatja az emberi társadalmak monogám minősítését; a "háremtartó" kifejezés, amit a zoológusok a zebrákra és a gorillákra alkalmaznak, egy kimondottan emberi intézmény arab nevéből ered. Sok ember él sorozatos, egymást követő monogámiában. A poligínia (hosszú távú házasság egy férfi és több felesége között egyidejűleg) egyes országokban ma is törvényes házassági forma, és egy-két vidéken a poliandria (hosszú távú házaság egy nő és több férje között egyidejűleg) is törvényes. A többnejűség voltaképpen a hagyományos emberi társadalmak nagy többségében elfogadottnak számított egészen az állam intézményének létrejöttéig. Ám a legtöbb férfinak a hivatalosan többnejű társadalmakban is egyidejűleg csak egy felesége volt, és csak a különösen jómódúak tudtak több feleséget megvenni és eltartani. A viszonylagos közelmúlt hatalmas arab és indiai fejedelmi háremeit, melyeket a poligámia szó idéz fel, csak az olyan, történelmi léptékben meglehetősen későn létrejött állami szintű társadalmak tették lehetővé, ahol kevés számú ember mérhetetlen gazdagságot halmozhatott fel. Az általánosítás tehát megállja a helyét: a legtöbb felnőtt a legtöbb emberi társadalomban bármely adott pillanatban hosszú távú, a törvény és a gyakorlat szerint is többnyire monogám párkapcsolatban él.

      A másik lehetséges ellenvetés az utódok közös nevelésére vonatkozhat. A legtöbb gyermek több szülői gondoskodást kap az anyjától, mint az apjától. Egyes modern társadalmakban a felnőtt népesség jelentős százalékát alkotják a nem házasságban élő anyák, míg a hagyományos társadalmakban kétségkívül sokkal keservesebb volt a hajadon anyának sikeresen felnevelnie gyermekeit. Az általánosítás azonban ezúttal is megállja a helyét: a legtöbb gyermek igenis kap az apjától bizonyos fokú atyai gondoskodást, ami a gyermek gondozásában, tanításában, védelmében, valamint táplálék, otthon és pénz biztosításában nyilvánul meg.

      Az emberi szexualitásnak mindezek a jellemzői - a hosszú távú szexuális párkapcsolat, az együttműködés; a fizikai közelség más párokhoz, a magántermészetű szex, a rejtett ovuláció, a nem bizonyos időszakokra korlátozódó női szexuális fogékonyság, az örömszerzés céljából folytatott szex, továbbá a női menopauza - alkotják az emberek által normálisnak tekintett szexualitást. Megbizserget, mulattat vagy éppen taszít, ha az olyannyira különböző életet élő elefántfókák, erszényes egerek vagy orángutánok szexuális szokásairól olvasunk. Egyáltalán, az egész életüket szerfelett meghökkentőnek találjuk - mely álláspont természetesen hamisítatlan "ember-soviniszta" értelmezés. A föld 4300 emlősfajának, sőt még legközelebbi rokonainknak, az emberszabású majmoknak (a csimpánz, a bonobo, a gorilla és az orángután) a mércéje szerint is mi vagyunk elképesztőek.

      De hogy egészen őszinte legyek, az én álláspontom nem egyszerűen állatközpontú; bizony, az emlősközpontúság még szűkebb csapdájába estem. De normálisabbnak számítunk-e, ha a nem emlős állatok mércéje szerint ítéljük meg fajunkat? Nos, más állatok a szexuális szokások és szociális rendszerek még nagyobb változatosságát vonultatják fel, mint az emlősök. Míg az emlős fajok többségének kicsinyei anyai gondoskodást kapnak, apait pedig nem, addig egyes madár-, béka- és halfajokra a fordítottja igaz, tehát az apa az utódok egyedüli gondviselője. Egyes mélytengeri halfajok hímje afféle parazitaként függ a nőstény testén; és némely rovar- és pókfaj nősténye közvetlenül a párosodás után felfalja a hímjét. Míg az emberek és más emlős fajok egyedei rendszeres időközönként szaporodnak, addig a lazacok, polipok és több más állatfajt "Big-Bang", mondhatni robbanásszerű szaporodás jellemez: az ivarérett egyedek életük egyetlen szaporodási időszakát követően elpusztulnak. Némely madár-, béka-, hal- és rovarfaj párosodási rendszere (akárcsak egyes denevéreké és antilopoké) afféle magányosok klubjára emlékeztet - a hímek a "lek"-nek vagy "aréná"-nak nevezett tradicionális helyszínen fenntartanak egy-egy őrhelyet, és versengenek az odalátogató nőstények figyelméért, melyek mindegyike párt választ (gyakran több nőstény ugyanazt a közkedvelt hímet), párosodik vele, aztán eltávozik, és a hím segítsége nélkül neveli a nászból származó utódot.

      Más állatfajok között találhatunk olyanokat, amelyeknek a szexualitása bizonyos tekintetben hasonlít a miénkre. A legtöbb európai és észak-amerikai madárfaj párkapcsolatban él, és ez a kapcsolat legalább egy költési időszakban fennmarad (esetenként élethosszig tartó a kapcsolat), és az apa az anyával egyenértékűen vesz részt a fiókák nevelésében. Az ilyen madarak többsége abban különbözik tőlünk, hogy az egyes párok kizárólagos territóriumot foglalnak el, míg a legtöbb tengeri madárfaj még abban is emlékeztet ránk, hogy a párok kolóniában költenek, egymás szoros közelségében. Viszont mindezek a madárfajok különböznek tőlünk abban, hogy egyértelműen hirdetik az ovulációt. A női fogékonyság és a szex aktusa szinte mindig az ovuláció körüli termékeny időszakra korlátozódik, a szex szigorúan gyakorlati célt szolgál (a szaporodást), és a párok között elhanyagolható mértékű, vagy egyáltalán nem is létezik "gazdasági együttműködés". Ez utóbbi szempontok alapján a bonobók (törpe csimpánzok) inkább hasonlítanak ránk: nevezetesen: a nőstények fogékonysága a tüzelés körüli időszak több hetére kiterjed, a szex főként kellemes időtöltést jelent, és tapasztalható bizonyos fokú együttműködés a csoport tagjai között. A bonobók azonban nem ismerik a ránk jellemző párkapcsolatot, a rejtett ovulációt és az apa, velünk ellentétben, nem ismeri el utódait, és nem is gondosodik róluk. A felsorolt fajok mindegyike, vagy legalábbis a döntő többsége különbözik tőlünk abban, hogy egyedeiknél ismeretlen a jól meghatározható női menopauza.


*


Következésképpen a nem emlősközpontú megközelítés is megerősíti kutyánk értelmezését: mi vagyunk szerfelett különösek! Bár nem győzünk álmélkodni a páva és a "Big-Bang" módon szaporodó erszényes egerek számunkra furcsa viselkedésén, ám ezek a fajok beleillenek az állati variációk vonulatába, és tulajdonképpen közülük csak mi vagyunk elképesztőek. Az egyes fajokra összpontosító, mondhatni "fajspecifikus" zoológusok elmélkednek azon, miért fejlesztették ki a repülőkutyák a "lek" párosodási rendszert, ami önmagában is magyarázat után kiált. Akkor hát hogy ne szorulna magyarázatra, miért fejlődtünk mi, emberek olyannyira másmilyenné?

      Még nyomatékosabban vetődik fel a kérdés, ha összevetjük magunkat a világ emlősei közül hozzánk legközelebb álló rokonainkkal, a nagy emberszabású majmokkal (megkülönböztetendő a kis emberszabású majmoktól, a gibbonoktól). A legközvetlenebb rokonság az afrikai csimpánzhoz és a bonobóhoz fűz, ezek genetikai anyaga (DNS) alig 1,6%-ban tér el a miénktől. Ugyancsak szoros a rokonságunk a gorillával (2,3%-os genetikai eltérés) és a délkelet-ázsiai orángutánnal (3,6%-os különbség). A mi őseink "csak" mintegy hétmillió évvel ezelőtt váltak el a csimpánzok és a bonobók őseitől, kilencmillió évvel ezelőtt a gorillák elődeitől, és tizennégy millió évvel ezelőtt az orángutánokétól.

      Ezek ugyan mérhetetlenül hosszú időknek tűnnek az emberi élettartam néhány évtizedéhez viszonyítva, evolúciós léptékben azonban alig egy szempillantás. Több mint három milliárd éve jelent meg élet a Földön, és több mint félmillárd évvel ezelőtt terjedtek el a sokféle, belső vázas, bonyolult felépítésű, nagy testű állatok. Abban a viszonylag rövid időszakban, amelynek során a mi elődeink és nagy emberszabású majom rokonaink elődei egymástól elkülönülten fejlődtek, voltaképpen néhány jelentős tekintetben, és csupán szerény mértékben változtunk, még ha e mérsékelt különbségek közül némelyik - leginkább felegyenesedett testtartásunk és megnövekedett agyunk - felbecsülhetetlen következményekkel járt is a viselkedésbeli eltérések tekintetében.

      A felegyenesedett testtartás, az agy megnagyobbodott mérete és a szexualitás együttesen jelenti azt a hármasságot, melyekben elváltak egymástól az emberek elődei a nagy emberszabású majmoktól. Az orángutánok többnyire magányosan élnek, a hím és a nőstény csak a párzás alkalmára áll össze, a hím nem nyújt apai gondoskodást; a hím gorilla néhány nőstényből álló háremmel rendelkezik; mindegyik nősténnyel több éves időközökkel párosodik, tudniillik azután, hogy a nőstény elválasztja a legutóbbi kölykét, és folytatja a menstruációs ciklusát, és mielőtt ismét megtermékenyül; a csimpánzok és a bonobók csoportosan élnek, nem tartanak fenn állandó hím-nőstény párkapcsolatot, és nem fűzi különleges kötelék az apát az ivadékához. Világos, hogy a nagyobb agyunk és a felegyenesedett testtartásunk döntő szerepet játszott ember-voltunk kialakulásában - abban a tényben, hogy most beszélünk, könyvet olvasunk, tévét nézünk, élelmiszereink többségét megtermeljük, elfoglaltunk minden kontinenst és óceánt, fogságban tartjuk saját fajunk és más fajok tagjait, és állat- és növényfajok sokaságát pusztítjuk ki, míg a nagy emberszabású majmok mindmáig nem tudnak beszélni, vad gyümölcsöket gyűjtenek a dzsungelben, csak az óvilági trópusok egy kis területét lakják, semmiféle lényt nem zárnak be sehová, és egyetlen más faj létét sem veszélyeztetik. Milyen szerepe lehetett különös szexualitásunknak abban, hogy hozzájutottunk az emberi lét e védjegyeihez?


*


Hogy megértsük az emberi szexualitást, fel kell ismernünk: a válasz az evolúciós biológiában rejlik. Amikor Darwin alapvető művében, A fajok eredetében a biológiai evolúció jelenségét taglalta, az anatómiából merítette bizonyítékai többségét. Arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb növényi és állati szervezet fejlődik - azaz hajlamos nemzedékről nemzedékre megváltozni. Feltételezte továbbá, hogy az evolúciós változás mögött álló erő a természetes kiválasztódás. Ezen a kifejezésen Darwin azt értette, hogy a növények és az állatok anatómiailag módosulnak, és hogy egyes változások révén az egyedek sikeresebbek lesznek az életben maradásban és a szaporodásban, mint azok az egyedek, melyekre nem jellemző az adott módosulás - következésképpen a szóban forgó módosulás előfordulása nemzedékről nemzedékre egyre gyakoribb lesz az adott populációban. Később a biológusok kimutatták, hogy Darwin anatómia-alapú érvelése az élettanra és a biokémiára is alkalmazható: valamely állatot vagy növényt az élettani és biokémiai sajátosságai is bizonyos életmódhoz idomulnak, és fejlődnek a környezeti feltételek változásával.

      Az evolúció-biológusok újabban kimutatták, hogy az állatok szociális rendszere ugyancsak fejlődik és alkalmazkodik. Még az egészen közeli rokonságban álló állatfajokról is elmondható, hogy egyesek közülük magányosan élnek, mások kis csoportokban, megint mások nagy csapatokban. De a szociális viselkedés a túlélést és a szaporodást is befolyásolja. Attól függően például, hogy egy faj táplálékkészlete egy helyen vagy egy nagy területen, elszórtan található, és hogy a fajnak szembe kell-e néznie a ragadozók támadásának kockázatával, az életben maradás és a szaporodás szempontjából megfelelőbb lehet a magányos, vagy éppen a csoportos életmód.

      Hasonló megfontolások vonatkoznak a szexualitásra is. Egyes szexuális sajátosságok másoknál előnyösebbek lehetnek az életben maradás és a szaporodás szempontjából, a faj élelemkészletétől, elterjedtségétől, a ragadozók fenyegetésétől és más biológiai tényezőktől függően. Az itt említett példa, a szexuális kannibalizmus olyan viselkedést mutat be, ami először azt a benyomást kelti, mintha ellentmondana az evolúciós logikának. Egyes pók- és imádkozó sáskafajok nőstényei ugyanis közvetlenül a párzás után elfogyasztják párjukat. Ez a kannibalizmus nyilvánvalóan a hím "beleegyezésével" történik, minthogy ezeknek a fajoknak a hímjei maguk közelednek a nőstényhez, és kísérletet sem tesznek a menekülésre, sőt, egyenesen a nőstény szája felé hajtják fejüket és torukat, úgyhogy az kényelmesen bekebelezheti a hím testének legnagyobb részét, miközben a potroh eleget tesz a feladatának, azaz bejuttatja a hím ivarsejteket a nőstény testébe.

      Ha a természetes kiválasztódást az életben maradás lehető legteljesebb biztosításának tekintjük, akkor nincs sok értelme az ilyen kannibalista öngyilkosságnak. A természetes kiválasztódásnak azonban nem az egyes egyedek túlélését kell szolgálnia, hanem a gének átadását, és az egyed életben maradása a legtöbb esetben csak az egyik lehetséges stratégia, mely ismételten lehetőséget nyújt a gének átörökítésére. Ám tételezzük fel, hogy a gének átörökítésére esetlegesen és szerfelett ritkán nyílik alkalom, és hogy az ilyen alkalmakkor létrehozott utódok száma a nőstény tápláltsági állapotától függ. Pontosan ez a helyzet az igen alacsony egyedsűrűségben élő pók- és imádkozó sáskafajok esetében; szerencsésnek mondhatja magát az a hím, amelyik élete során egyáltalán találkozik nősténnyel, és valószínűtlen, hogy kétszer is beüssön ilyen szerencse. A hím követendő stratégiája tehát az, hogy az ilyen találkozásból minél több, a génjeit hordozó utód jöjjön létre. Minél nagyobbak a nőstény tápanyagtartalékai, annál több petévé alakítható kalória és fehérje áll a rendelkezésére. Ha a hím épen és sértetlenül eltávozna a párzás után, valószínűleg soha többé nem botlana másik nősténybe, ebből a szempontból tehát haszontalan lenne a további élete. Azzal viszont, hogy táplálékként is a nőstény rendelkezésére áll, több, a génjeit hordozó pete létrehozását segíti. Ráadásul az a nőstény pók, melynek szájszerve a hím testének felfalásával van elfoglalva, a legutolsó pillanatig nem szakítja meg a párzást, és a hím ivarszervei hosszabb ideig végzik buzgón kötelességüket, azaz több ivarsejt átvitelére és több pete megtermékenyülésére kerül sor. A hím pók evolúciós logikája tökéletes, és csak azért találjuk furcsának, mert az emberi biológia eltérő szempontjai szerint ésszerűtlen a szexuális kannibalizmus. A férfiak döntő többségének életében egynél jóval többször nyílik alkalom párosodásra; a legjobban táplált nők is rendszerint csak egyetlen csecsemőnek, vagy legfeljebb ikreknek adnak életet; továbbá a nő nem tudna annyit elfogyasztani egy ültő helyében a férfi téstéből, hogy azzal számottevően javíthatná táplálkozási feltételeit a terhessége számára.

      Ez a példa jól mutatja a kialakítandó szexuális stratégia függőségét egyfelől az ökológiai tényezőktől, másfelől az adott faj biológiai adottságaitól. A pókok és az imádkozó sáskák esetében a szexuális kannibalizmust előnyössé teszik az alacsony populációs sűrűség és találkozási arány ökológiai változói, valamint a nőstény biológiájának változója, azaz hogy viszonylag nagy adag táplálékot képes egyszerre bekebelezni, és hogy jóltápláltsága jelentősen növeli a petetermelését. Az ökológiai paraméterek megváltozhatnak estétől reggelig, ha valamely egyed új élőhelyet foglal el, de az egyed örökölt biológiai tulajdonságainak halmaza csak lassan változik a természetes kiválasztódás révén. Ebből következően nem elegendő számításba venni egy faj élőhelyét és életmódját, majd papíron tökéletesen megtervezni, hogy milyen szexuális sajátosságok illeszkednek legjobban az adott élőhely körülményeihez - aztán döbbenten tapasztalni, hogy ezek az optimálisnak tekintett szexuális jellemzők egyáltalán nem fejlődtek ki. A szexuális fejlődés is szorosan az örökölt formákra és a megelőző evolúciós történelemre épül.

      A legtöbb halfaj nősténye lerakja az ikráit, melyeket a hím a nőstény testén kívül termékenyít meg, ám valamennyi méhlepényes és erszényes emlős faj nősténye eleven utódokat hoz világra, nem pedig valamiféle tojást, és minden emlős faj esetében belső megtermékenyítés történik (a hím spermát juttat a nőstény testébe). Az elevenszülést és a belső megtermékenyítést olyan sok biológiai átalakulás és gén határozza meg, hogy a méhlepényes és erszényes emlősök több tízmillió év óta változatlanul kötődnek ezekhez a sajátosságokhoz. Amint látni fogjuk, ezek az örökölt tulajdonságok magyarázzák, miért nincs egyetlen emlős faj sem, amelyeknél az apa nyújtaná a szülői gondoskodást; még azokon az élőhelyeken sem találunk ilyen emlősöket, ahol együtt élnek olyan hal- és békafajokkal, melyekre éppen ez fajta ivadékgondozás a jellemző.

      Ezek után valamivel pontosabban is megfogalmazhatjuk a különös szexualitásunk által felvetett kérdést. Az elmúlt hétmillió év alatt szexuális anatómiánk némiképp, szexuális élettanunk inkább, szexuális viselkedésünk pedig jelentősebben eltért legközelebbi rokonainkétól, a csimpánzokétól. Mindezek az eltérések nyilván tükrözik az emberek és a csimpánzok környezete és életmódja közötti különbséget, ugyanakkor behatárolják az öröklött korlátok. Melyek voltak tehát azok az életmódbeli változások és öröklött korlátok, melyek megszabták sajátos szexualitásunk evolúcióját?